Dávid és Góliát I.: Mi ott leszünk az élen, ha fordul a világ

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vállalat, ami a hatvanas évek elején újszerű szuperhős-képregényeket kezdett kiadni. Egyik szuperhősük sikeres lett, a másik kevésbé, egy egész csapat pedig sikeresnek indult, aztán mégse lett az, aztán jöttek néhányan, akik nagyon, nagyon, nagyon sikeressé tették. A vállalatot Marvel Comics-nak hívták, a szuperhős-csapatot X-Mennek, a feltámasztás utáni sikerekkel kapcsolatban pedig alighanem Chris Claremont és John Byrne neve ugrik be a legtöbb olvasónak. Holott az első szám írója Len Wein volt, a rajzoló pedig David Emmett, vagy ahogy minden X-rajongó ismeri: Dave Cockrum, aki ma ünnepelné hetvenharmadik születésnapját.

Közismert, hogy az X-Men a hatvanas évek elejének szuperhős-boom-jában született, ám indítása után nem sokáig bírta a tempót a Marvel többi kiadványával, így a Csodálatos Pókemberrel vagy a Fantasztikus Négyessel. Noha a sztorikon olyan nevek is dolgoztak, mint Neal Adams, valahogy nem sikerült elkapni a zeitgeist-et, és a sorozat csendes érdektelenségbe fulladt – az (akkor még nem Rejtélyes) X-Men #93 például egyszerűen a #45 reprintje volt:

Találd meg a tíz különbséget a két kép között! Az árcédulát is érdemes megnézni…

Azonban a hetvenes évek derekán a Marvel főszerkesztője, Roy Thomas (aki az X-Men #20-43 közötti részeit írta 1966 és 1968 között) fejébe vette az X-Men feltámasztását, és néhányan foglalkozni kezdtek a dologgal. Ennek külön apropót adott egy üzleti megfontolás; a képregényeket nem csak az Egyesült Államokban, hanem sok külföldi piacon is forgalmazták, és ezek közül a nagyobbak, például Kanada és Nyugat-Németország, igen szép profitot is termeltek. Innen jött az a némiképp profitorientált ötlet, hogy meglévő, és döntően vagy teljes egészében amerikai állampolgárokból álló szupercsapatok mellé létrehoznak egy nemzetközi csapatot, aminek a tagjai a jól tejelő piacok fiaiból, leányaiból és esetleg egyéb lényeiből kerülnének ki – persze nem szívjóságból, hanem hogy ezek a piacok ráraboljanak a „nemzeti” hősükre, és még több képregényt szívjanak fel. A két ötlet összekapcsolásával ezek a külföldi hősök találtak volna otthonra a megújított X-Menben, és a Marvel akkori No. 1. kosztüm-tervezője, az idősebb John Romita a későbbi felhasználás figyelembevételével alkotta meg Rozsomákot. És ha már megvolt, az új X-Men megjelenése előtt be is mutatkozott A hihetetlen Hulk három egymást követő számában (bár valójában csak a #181 volt igazi szerep, a #180 és a #182-beli fellépése épp csak egy-egy aprócska jelenetre korlátozódott):

Romitának azonban – lévén a Marvel egyik legnagyobb neve – épp elég dolga volt a már befutott sorozatokkal, kísérletezésre nem sok ideje maradt. Így az új X-Men körül bábáskodó számos író és szerkesztő mellé másik rajzolót kellett találni; ő lett Dave Cockrum.

Dave 1943. november 11-én született, vagyis a tervezett X-újraindítás korában épp csak betöltötte a harmincat. A Marvel fő konkurensénél, a DC-nél a Szuperhősök légiója sorozat átfogó megújításával vált ismertté, és azért hagyta ott korábbi munkaadóját, mert némi vitába keveredtek az eredeti rajzok tulajdonjogát illetően. A Marvel duplán nyert vele, mivel nemcsak egy addigra már elismert rajzolót kaptak, vagyis nemcsak egy olyat, aki szépen tudott rajzolni, hanem aki már bizonyította, hogy új karakterek tervezésénél és a régiek megújításánál sem remeg a keze. Sőt, Dave tarisznyájában ott lapultak a Légió univerzumának kibővítéséhez tervezett, épp bemutatás előtt visszavont karakterei, méghozzá egy egész csapatra való; ők lettek volna A kívülállók (The Outsiders), akiket – miután az új X-ekhez éppen új szereplőkre volt szükség – nem habozott „bedobni a közösbe”. Többek között hozott egy félig madár csajt, Quetzalt; egy időjárás-manipuláló fickót, Tájfunt; egy jellegzetes fejdíszű fekete lányt, Triót; és egy démont, aki a Földön ragadt – és ha valaki ismerős, az nem a véletlen műve…

Nem is csak a Star Trekből szökött űrhajóra gondolunk

A felismerhető ötletcsírák mellett Árnyék az egyetlen, aki külsőre már „készen van”, azaz abban a formájában látható, ahogy később az X-Mennél bemutatkozott. Nem csoda: őt Cockrum még a haditengerészetnél találta ki, amikor a tengerentúli támaszpontján egy trópusi vihar miatt nem tudott aludni. Ami a jellemét illeti, a magam részéről mindig azt hittem, hogy Árnyék szelíd, nemes, istenfélő jellemének ellentételezéseképpen alkották meg démoni külsejét, de ez pont fordítva volt: Dave eleinte valóságos démonnak képzelte (a szerencsétlen valódi neve ráadásul Baltazár, azaz Baalshazzar), aki eltolt egy küldetést, amit a Sátán számára kellett volna a Földön végrehajtania. Ezek után a Pokolban várható következményektől félve maradt itt, és állt be inkább a hősök közé, azaz a kedves Kurt Wagner eredetileg egy állatias ösztönök által vezérelt, igazi szemétláda lett volna, mint mondjuk később Kardfogú. Dave úgy jellemezte, hogy „egy teherautóra való halott csecsemőt remek tréfának tartana”:

Alkotótársait azonban csak a külső (no meg a képességek) fogta meg, és gyökeresen átformálták Árnyék jellemét – olyanra, amilyennek ma ismerjük (noha a démoni származás még évtizedekig kísértette, de erről majd talán később).

Vihar egy kicsit nehezebb szülés volt. A Kívülállók Triójából első körben csak a „fekete lány” rész maradt volna meg, és a Marvelnél macska-képességekkel ruházták volna fel:

Ám a tervezgetés rövid időre megszakadt (Roy Thomas 1974-ben leadta a főszerkesztőséget és Len Wein került a helyére), ami pont elég volt ahhoz, hogy számtalan macska-képességű nő jelenjen meg a piacon, így a nemrég még újszerűnek számító „macskanő”-ötlet elcsépelt marhasággá vált, ezért amikor kikerült a fiókból, a hölgy megkapta Tájfun időjárás-manipuláló képességeit:

…valamint Dave új külsőt tervezett Jean Grey-nek is, amiből végülis nem lett semmi, úgyhogy innen jöhetett a köpeny…

Quetzalnak „le kellett adnia” a haját és a szemeit:

És miután a valaha volt Trio visszakapta az eredetileg is megálmodott fejdíszt és ékköves köpenyt, már meg is volt a tökös-mákos rétes, izé, Vihar:

Árnyék és Vihar mellé Dave (alkotótársaval) még összedobta Kolosszust és Viharmadarat (utóbbi históriájáról már megemlékeztünk a Halottak szabadságon posztban), Rozsomákot csak le kellett venni a polcról, és készen is voltak az új karakterek. A régi csapatból csak Küklopsz maradt meg, no meg persze X professzor, hogy a kapcsolat az X-Mennel ne csak névleges legyen. Valakinek még eszébe jutott az eredeti X-Men sorozatban már bemutatkozott Vészmadár és Naptűz, és hogy az olvasók ne feszegessék, hogy Xavier professzor miért nem fordult hozzájuk az új csapat alapításakor, őket is bedobták (de Naptűz szinte azonnal, Viharmadár kicsit később le lett építve). Jöhetett a Giant-Size X-Men #1 és az ezerszer „homage”-olt borítója…

…amit Dave Cockrum-hoz hasonló stílusban mégsem Dave Cockrum rajzolt, hanem Gil Kane – node erről is majd később. A borító további érdekessége, hogy „első szám”-ként mutatkozik be, holott – ki ne tudná – nem követte több rész, az X-Men normál képregény-formátumban, a megszakadt számozást követve folytatódott. Azonban a Giant-Size idején még az volt a koncepció, hogy az akkoriban szokásos egy- vagy kéthavi megjelenés helyett negyedévente 68 oldallal jelentkeznek, és a Giant-Size-ot követő első, a Valhalla-bázison játszódó (sokszor idézett) kaland még ebben a szellemben, Giant-Size X-Men #2-nek íródott. Már a készítés legutolsó fázisában tördelték fel a szokásos hosszúságú részekre.

Az új X-Men – ki ne tudná – zajos sikert aratott, amiből érdekes módon pont az ötletadó gondolat nem vette ki a részét, vagyis hogy az új hősök a jól tejelő piacokról jöjjenek; ez az idea ugyanis a „creative process” közben valahogyan elkallódott, kivéve a kanadai piac számára már korábban megalkotott Rozsomákot. Árnyék ugyan német lett, de a közelebbről meg nem határozott afrikai Vihartól, az indián Viharmadártól és a szovjet-orosz Kolosszustól különösebben nagy bevételeket nem lehetett várni (mármint ami a nemzetiségükből fakadt volna). Ugyanakkor a kortársak kiemelték Dave újítónak és frissnek ható rajzait, amit ma már persze nehéz ugyanolyan szemmel nézni; bevallom, nekem a magyar megjelenés idején egyáltalán nem tetszettek, ellentétben John Byrne ma is gyönyörű alkotásaival. Egy idő után azért megtanultam értékelni Dave gazdagon árnyékolt, kimunkált arcait, amihez képest John csak vázlatokat dobott össze – ugyanakkor a képregényekben sűrűn előforduló többalakos akciójeleneteket szerintem Dave sosem tudta John szintjén papírra vetni.

Persze ízlések és pofonok különbözőek. Amit viszont nem lehet nem észrevenni Dave munkáiban, az a technika iránti érdeklődése – édesapja a légierőnél, ő maga hat évig a haditengerészetnél szolgált, és innen hozta magával a haditechnika iránti rajongását és a harci repülőgépeket illető aprólékos tudását, amit az X-Men oldalain is számos alkalommal felhasznált. Nála a járművek nemcsak elnagyolt hátterek, hanem szerető gonddal kimunkált szereplők voltak; az X-ek általa „felfuttatott” SR-71-eséről már részletesen beszámoltunk, és a korai X-Menjei akár a korszak repüléstechnikai lexikonjának is beillenének. Nézzük csak az első néhány számot:

1. Giant Size X-Men:

2. Rejtélyes X-Men #94

3. Rejtélyes X-Men #94:

4. Rejtélyes X-Men #95:

5. Rejtélyes X-Men #96:

Hogy melyik milyen gép, azt egy kicsit később fogjuk elárulni – hátha addig valaki fel akar vágni a kommentek közt a haditechnikai műveltségével…

A sort még persze folytathatnánk (pl. Dave már azelőtt űrsiklós küldetésre küldte az X-eket, mielőtt a siklók valósággal szolgálatba álltak volna), de ennél lényegesebbek Cockrum saját kreációi, amivel hozzájárult az X-Men sikeréhez – hiszen egy képregény-rajzoló nem mindig nyúlhat a létező dolgokhoz. Többek között ő alkotta meg a siár birodalmat, lényekkel, űrhajókkal, alles-zusammen, valamint a Fészek szörnyetegeit. Talán legjelentősebb, máig gyakorlatilag változatlan formában élő alkotása azonban Jean Grey, mint Főnix. Itt láthatjuk Dave eredeti terveit a később legendássá vált ruhához:

Ha nem hibás, ne javítsd meg!

A sikeres együttműködések mögött gyakran meghúzódnak kisebb-nagyobb viták, vagy akár gyilkos ellentétek is, Dave és (az X-Men írását közvetlenül az indítás után Len Wein-től átvevő) Chris Claremont esetében azonban erről szó sem volt. Rajzoló és író kiválóan dolgoztak együtt, sőt: túl jól – az eleinte kéthavonta megjelenő X-Men ugyanis annyira sikeres lett, hogy hamarosan havilappá vált, és Cockrum egyéb elfoglaltságai miatt egyszerűen nem tudta bevállalni a pluszmunkát.7

Mert közben persze más Marvel-füzeteken is dolgozott, ezek közül emeljük ki a Star Trek-et (ekkoriban a Marvel adta ki a hivatalos Űrszekerek-képregényeket). Ezzel kapcsolatban Dave magának mondhat egy egészen érdekes elsőséget is, amire valószínűleg kevesen gondolnának: a McDonald’s legelső licenszelt Happy Meal menüjéhez a témát ugyancsak az első Star Trek mozifilm szolgáltatta, melynek képregény-változata Dave kezei közül került ki, így az adott játékokat is részben ő illusztrálta! Erre varrjatok gombot:

Menő, nem?

Mindenesetre Dave 1978 februártól „leadta” az X-eket az akkor még kevésbé ismert John Byrne-nek, akinek az első megbízatása az X-ek Iron Fist #15-beli vendégszereplése volt (Chris Claremont, John Byrne, Dan Green):

John Byrne munkáinak ismeretében a rajz kissé furának tűnik, amire egyszerű a magyarázat: Byrne alakjain Cockrum utólag átrajzolta az arcokat. Csodálnám, ha ez Byrne-nek tetszett volna, de nincs róla információm, hogy a későbbiek során súrlódás lett volna kettejük között. Ezt követően Byrne a Marvel Team-Up-ban (ahogy azt a Blackbird-sorozatban már láthattuk) egy-két oldalt teljes egészében maga rajzolt meg az X-ekről, aztán a #109-től a Rejtélyes X-Men rajzolója lett, és Chris Claremont-tal megkezdték a képregény-történelem egyik leggyümölcsözőbb együttműködését.

És hogy közben mi lett Dave Cockrum-mal, arra a jövő héten visszatérünk!

Tetszésindex:
1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 5.00 (9 szavazat)

A hozzászóláshoz bejelentkezés szükséges.