II. fejezet: Az új világ (4/4)
A Három Pöröly Háborúja
230 évvel a Warcraft I előtt
A Vaskohó-hegy törpéi hosszú évszázadokon keresztül békében éltek. Településeik azonban lassan túlnőttek hegymélyi városaik korlátain. Bár a Nagykirály, Üllőkovács Modimus igazságosan és bölcsen uralkodott a törpék felett, három befolyásos csoport alakult ki a törpe társadalomban.
A Bronzszakáll klánt Bronzszakáll Madoran vezette, aki közeli kapcsolatokat ápolt a Nagykirállyal, hagyományosan ők voltak a Vaskohó-hegy védelmezői. A Vadpöröly klán, akiket Vadpöröly Khardros thán vezetett, a hegy lábánál elterülő dombos vidéken élt, de szerettek volna nagyobb befolyást nyerni a városban. A harmadik csoport a Sötétvas klán volt, őket a varázsló thán, Thaurissan uralta. A Sötétvas népe a hegy alatti legsötétebb árnyékok között rejtőzött és mind a Bronzszakáll, mind pedig a Vadpöröly klán ellen ármánykodott.
Egy ideig a három érdekcsoport pengeélen táncoló békében élt egymással, ám amikor az öreg Üllőkovács Nagykirály elhunyt, elszabadultak az indulatok. A három nagyhatalmú klán közt háború robbant ki Vaskohó uralmáért. A törpe polgárháború sok éven keresztül folyt a föld alatt. Végül a Bronzszakáll törpék, akiknek a legyobb seregük volt kiűzték a Sötétvas és a Vadpöröly klánokat a hegy mélyéről.
Khardros és a Vadpöröly klán harcosai északra vonultak, majd átkeltek Dun Algaz kapuin és megalapították saját királyságukat Grim Batol távoli csúcsai között. Ott aztán megerősödtek, és újra megtöltötték kincseskamráikat. Thaurissan és a Sötétvas törpék nem voltak ilyen szerencsések. Megszégyenülve, legyőzetésük felett érzett haragjukban megfogadták, hogy bosszút állnak Vaskohón. Thaurissan messze délre vezette népét és megalapított egy várost (amelyet saját maga után nevezett el) a szépséges Vörösbérc-hegységben. A múló évekkel érkező meggazdagodás sem enyhítette a Sötétvas klán acsargását rokonaik ellen. Thaurissan és felesége, Modgud a varázslónő kétfrontos támadást indítottak Vaskohó és Grim Batol ellen. A Sötétvas törpék feltett szándéka volt, hogy egész Khaz Modant uralmuk alá hajtsák.
A Sötétvas seregek elözönlötték fajtársaik erődítményeit és kishíján el is foglalták mindkét királyságot. Végül azonban Bronzszakáll Madoran győzelemre vezette klánját Thaurissan mágiahasználó serege ellen. Thaurissan és követői visszamenekültek városuk biztonságába, nem tudván a Grim Batolban kibontakozó eseményekről, ahol Modgud serege sem boldogult Khardrosszal és Vadpöröly harcosaival.
Az ellenséges harcosokkal szemben Modgud varázshatalmát használta, hogy félelmet ültessen szívükbe. Parancsára életre keltek az árnyékok és sötét dolgok másztak elő a föld mélyéből, hogy a Vadpörölyökre saját csarnokaikban csapjanak le. Végül Modgud áttört a kapukon és ostrom alá vonta az erődöt. A Vadpörölyök elkeseredetten küzdöttek, Khardros pedig belevetette magát az egymással csatázó törpék tengerébe, és végül levágta a varázsló királynőt. A Sötétvas törpék királynőjük elvesztése után hanyatt homlok menekültek a Vadpörölyök haragja elől. Délre futottak, királyuk városa felé, de útközben beleütköztek Vaskohó seregeibe, akik Grim Batol megsegítésére érkeztek. A két had közé szorult Sötétvas törpéket mind egy szálig levágták.
Vaskohó és Grim Batol egyesített seregei ezután dél felé vonultak, hogy egyszer és mindenkorra legyőzzék Thaurissant és a Sötétvas klánt. Nem jutottak messzire, mikor Thaurissan dühe egy végzetes erejű varázslatban öltött testet: egy természetfeletti szolgát akart megidézni, amivel biztosíthatta volna győzelmét, ezért szólította a világ alatt alvó ősi hatalmakat. Döbbenetére és vesztére a lény, ami előmászott a föld alól borzalmasabb volt, mint azt legvadabb rémálmaiban képzelte volna. Ragnaros, a Tűzúr, a tűzelementálok halhatatlan ura volt ő, akit a titánok még a világ ifjúkorában száműztek. Thaurissan hívásától felszabadítva, Ragnaros újra életre kelt. Azerothra való apokaliptikus újraszületése szétrobbantotta a Vörösbérc-hegységet és a pusztítás közepén egy dühöngő vulkánt hívott életre. A Feketeszikla néven ismert vulkánt északról a Perzselő Szurdok, délről pedig a Lángoló Sztyeppék határolták. Thaurissant elpusztította az általa elszabadított varázsenergia, a katasztrófát túlélő követőit pedig Ragnaros és elementáljai rabszolgaságba vetették. A mai napig ott élnek a hegy mélyén.
A rettenetes pusztítást és a déli hegyekben tomboló egyre terjedő tüzeket látva Madoran és Khardros királyok megállították seregeiket és visszafordultak saját királyságaik felé, Ragnaros haragjával nem mertek szembeszállni.
A Bronzszakáll törpék visszatértek Vaskohóba és újjáépítették csodás városukat. A Vadpörölyök is hazatértek Grim Batolba, ám Modgud halála gonosz foltot hagyott a hegyi erődön, így a Vadpörölyöknek nem volt tovább maradásuk. Szívükbe szomorúság költözött, hogy maguk mögött kell hagyniuk szeretett otthonukat. Bronzszakáll király felajánlotta a Vadpörölyöknek, hogy éljenek ezentúl Vaskohó határain belül, de ők makacsul elutasították az ajánlatot. Khardros népével északra vonult, Lordaeron vidékei felé. A Vadpörölyök végül a Hátföldeken telepedtek le és megalapították Szelesbérc várát, ahol idővel egyre közelebb kerültek a természethez, sőt még a környéken élő griffekkel is baráti kapcsolatokat ápoltak.
Vaskohó törpéi szerették volna fenntartani a rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat a Vadpöröly klánnal, ezért két hatalmas kapu közé megépítették a Thandol Alagutat, hogy összeköttetést teremtsenek Khaz Modan és Lordaeron között. A kétoldalú kereskedelem jótékony hatásaként mindkét királyság felvirágzott. Madoran és Khardros halála után fiaik közös erőfeszítéssel állítottak szobrokat atyáik tiszteletére. A két szobor őrizte azontúl a - Ragnaros perzselő jelenléte miatt vulkanikus területté vált - délvidékre vezető szoros bejáratát. Egyrészt figyelmeztetésként szolgáltak mindenki számára, aki meg akarta volna támadni a törpe királyságokat, másrészt pedig mementói voltak annak, hogy mekkora árat fizettek bűneikért a Sötétvas törpék.
A két királyság pár éven át még ápolta kapcsolatait, de a Vadpöröly törpéket igazán megviselték azok a szörnyűségek, amelyeknek Grim Batolnál voltak szemtanúi. Azontúl inkább a föld felett éltek, Szelesbérc lejtőin, ahelyett, hogy hatalmas királyságot faragtak volna ki maguknak a hegy mélyén. A két megmaradt törpe klán közti ideológiai különbségek vezettek végül ahhoz, hogy útjaik elváltak egymástól.
Az utolsó Őrző
Aegwynn Őrző az évek során jelentős hatalomra tett szert és Tirisfal energiáival jelentősen meghosszabbította életét. Naívan abban a hitben élt, hogy végleg legyőzte Sargerast, így folytatta a világ védelmezését a démon király talpnyalói ellen közel kilencszáz éven át. Tirisfal Tanácsa azonban végül úgy döntött, hogy megbízatása a végéhez közeleg. A Tanács utasította Aegwynnt, hogy térjen vissza Dalaranba, hogy az Őrző hatalmát átadhassák egy új bajnoknak. Aegwynn azonban, aki mindig is bizalmatlanul tekintett a Tanácsra úgy döntött, saját maga választja ki utódját.
A büszke Aegwynn úgy tervezte, hogy egy fiúgyermeknek ad életet, akinek majd átadja minden hatalmát. Nem állt szándékában megadni a lehetőséget Tirisfal Rendjének arra, hogy befolyásolhassák utódját úgy, ahogy azt vele is megpróbálták. Aegwynn délre utazott, Azeroth királyságába, ahol egy Nielas Aran nevű gyakorlott varázsló személyében megtalálta a tökéletes férfit, aki apja lehetett fiának. Aran volt Azeroth királyának udvari mágusa és személyes tanácsadója. Aegwynn elcsábította a varázslót, aki fiút nemzett neki. Nielas mágiához való természetes érzéke mélyen beleivódott a még meg sem született gyermekbe és meghatározta azokat a tragikus lépéseket, melyeket későbbi életében tett. Tirisfal hatalma is ott szunnyadt a gyermekben, arra várva, hogy felébredjen, ha majd nagykorúvá válik.
Telt múlt az idő és Aegwynn megszülte fiát egy félreeső ligetben. A fiút Medivh-nek nevezte el, ami a nemes elfek nyelvén azt jelentette: "a titkok őrzője". Aegwynn szentül hitte, hogy felcseperedvén fia lesz a következő Őrző. Sajnos azonban Sargeras gonosz szelleme - amely addig ott rejtőzött Aegwynnben - megszállta a védtelen gyermeket, mikor az még anyja méhében fejlődött. Aegwynnek sejtelme sem volt róla, hogy a világ következő Őrzője már legnagyobb ellensége rabja.
Megbizonyosodva róla, hogy a gyermek egészséges, Aegwynn elvitte a fiatal Medivh-et Azeroth udvarába és rábízta halandó apjára, hogy nevelje fel népének körében. Azután utolsó útjára indult a vadonba, hogy felkészüljön az elmúlással való találkozásra, bármi várjon is rá a túlvilágon. Medivh erős fiúvá érett, de fogalma sem volt róla, hogy Tirisfal öröksége micsoda potenciális hatalommal ruházta fel.
Sargeras türelmesen várt, míg az ifjú hatalma végre megnyilvánult. Mire Medivh tizenéves lett, már híre járt Azerothban jelentős mágikus képességeinek. Gyakran indult kalandos utakra két barátjával: Llane-nel, Azeroth hercegével és Anduin Lotharral, aki az Arathi vérvonal egyik utolsó leszármazottja volt. A három fiú gyakran követett el mindenféle csínytevéseket a királyságban, de a nép ennek ellenére kedvelte őket.
Mikor Medivh tizennégy éves lett, felébredt benne az addig szunnyadó kozmikus hatalom és összecsapott a lelke mélyén rejtőzködő Sargeras szellemével. Medivh sok éven át tartó kómába zuhant. Amikor végre felébredt, már felnőtt ember volt, barátai Llane és Anduin pedig Azeroth régensei lettek. Bár vágyott arra, hogy újonnan felfedezett hihetetlen hatalmát az otthonának hívott ország védelmének szentelje, Sargeras sötét szelleme megrontotta gondolatait és érzelmeit, álnok végzet felé sodorva őt.
Sargeras örvendezve bújkált Medivh egyre sötétebb szívében, mert tudta, hogy a világ második inváziójára szőtt tervei hamarosan megvalósulnak és nem más, mint a világ utolsó Őrzője lesz az, akiben megérlelődnek...