I. fejezet: Mítosz (5/5)
A világfa és a Smaragd Álom
9000 évvel a Warcraft I. eseményei előtt
Az éjelfek sok éven át dolgoztak fáradhatatlanul azon, hogy ősi hazájukat amennyire lehet újraépítsék. Hagyták, hogy leomlott templomaikat és útjaikat elborítsa a gaz és helyettük új otthonokat építettek maguknak a Hyjal-hegy lábánál elterülő zöldellő erdőkben és árnyékos dombokon. Idővel a nagy Hasadást túlélő sárkányok is előbújtak titkos rejtekhelyeikről.
Alexstrasza, a vörös, Ysera, a zöld és Nozdormu, a bronz alászálltak a druidák békés ligeteibe és megszemlélték az éjelfek munkájának gyümölcseit. Malfurion, akiből mérhetetlen hatalmú fődruida lett, üdvözölte a hatalmas sárkányokat és beszélt nekik az új Örökkévalóság Forrásának megteremtéséről. A nagy sárkányok aggódva fogadták a komor híreket és feltételezték, hogy amíg a Forrás létezik, a Légió egy napon visszatérhet, és újra megtámadhatja a világot. Malfurion és a három sárkány szövetséget kötöttek és megfogadták, hogy a Forrást megvédik és biztosítják, hogy a Lángoló Légió ügynökei soha ne találhassanak rá újból a világra.
Alexstrasza, az Élet Védelmezője egy megbűvölt makkot helyezett el az Örökkévalóság Forrásának szívében. A makk a mágikus erejű vízben azonnal szárba szökkent és egy hatalmas fa nőtt ki belőle. Az óriási fa gyökerei a Forrás vízében kapaszkodtak, zöldellő lombjai pedig úgy tűnt, mintha az eget érintették volna. Ez a hatalmas fa lett az éjelfek természettel kötött szövetségének örök szimbóluma, életadó energiái pedig idővel kiteljesedtek, hogy meggyógyítsák az egész világot. Az éjelfek a Nordrassil nevet adták Világfájuknak, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a mennyek koronája”.
Nozdormu az Időtlen, bűbájt varázsolt a Világfára, biztosítva, hogy amíg a hatalmas fa él, az éjelfek nem öregednek és nem eshetnek áldozatául betegségnek vagy járványoknak.
Ysera, az Álmodó szintén megbűvölte a Világfát és saját birodalmához, a Smaragd Álomként ismert éteri dimenzióhoz kötötte. A Smaragd Álom, ez a hatalmas, állandóan változó szellemvilág a fizikai világ határain kívül létezett. Az Álomból irányította Ysera a természet örök körforgását és magának a világnak az evolúciós fejlődését. Az éjelf druidák, ideértve Malfuriont is, a Világfán keresztül szintén az Álomhoz kötődtek. A misztikus paktum részeként a druidák beleegyeztek, hogy évszázadokon át fognak szunnyadni, hogy közben szellemük Ysera végtelen Álomösvényeit járhassa. Bár a druidák bánkódtak azon, hogy életükből így sok-sok évet elveszítenek, mégis önzetlenül beleegyeztek, hogy Yserával kötött megegyezésüket megtartsák.
A nemeselfek száműzetése
7300 évvel a Warcraft I. eseményei előtt
Az évszázadok múlásával az éjelfek új társadalma megerősödött és lassan magába foglalta az egész zöldellő erdőt, amelyet Kőrisvölgynek kereszteltek el. A Nagy Hasadás előtt elterjedt sokféle élőlény és faj, mint például a medveemberek és a vaddisznóemberek újra megjelentek és benépesítették a vidéket. A druidák jóságos vezetése alatt az éjelfekre egy példátlanul békés és nyugodt korszak köszöntött a csillagok vigyázó tekintete alatt.
Az előkelő túlélők azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Mint előttük Illidan, úgy ők is áldozatául estek az imádott mágiájuk elvesztése miatt náluk is jelentkező elvonási tüneteknek. Csábította őket a lehetőség, hogy merítsenek az Örökkévalóság Forrásának energiáiból és folytassák mágikus gyakorlataikat. Dath’Remar, az előkelők ifjú és szókimondó vezére nyíltan kritizálni kezdte a druidákat és gyávának nevezte őket amiért megtagadták a mágia használatát, amit pedig az éjelfek joggal tarthattak sajátjuknak. Malfurion és a druidák elutasították Dath’Remar érvelését és figyelmeztették az előkelőket, hogy a mágia bármiféle használatáért halálbüntetés járhat. Hogy megpróbálják rávenni a druidákat a törvény megváltoztatására, Dath’Remar és követői egy arcátlan és balsorsú tettre szánták el magukat: egy rettenetes mágikus vihart szabadítottak Kőrisvölgyre.
A druidák nem tudták rászánni magukat arra, hogy fajtársaik közül ilyen sokat halálra ítéljenek, ezért elhatározták, hogy a meggondolatlan előkelőket száműzik földjeikről. Dath’Remar és követői, – akik örültek neki, hogy végre megszabadulhattak konzervatív gondolkodású társaiktól – különlegesen felkészített hajókra szálltak és nekivágtak a nyílt óceánnak. Bár egyikük sem tudta, hogy mi vár rájuk a háborgó Forgatagon túli tengereken, mégis lelkesítette őket saját hazájuk megalapításának vágya, ahol majd büntetlenül gyakorolhatják imádott mágiájukat. Az előkelők, vagyis a Quel’dorei-ek, ahogy Azshara nevezte őket korszakokkal azelőtt végül partot értek a keleti földrészen, amelyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Úgy tervezték, hogy felépítik saját mágikus királyságukat, Quel’Thalast és elutasítják az éjelfek holdimádatát és éjszakai életmódját. Örökre szívükbe fogadták a napot és eztán mindörökre nemes elfekként ismerte őket a világ.
Az Őrszemek és a Hosszú Őrség
Megtévedt testvéreik távozása után az éjelfek ismét varázslatos otthonuk védelmének szentelték figyelmüket. A druidák - megérezve, hogy visszavonulásuk ideje közeleg - felkészültek a hosszú álomra és arra, hogy hátrahagyják szeretteiket és családjaikat. Tyrande, akiből Elune főpapnője lett megkérte szerelmét Malfuriont, hogy ne hagyja el őt Ysera Smaragd Álmáért. Malfurion azonban - akit becsülete kötelezett rá, hogy rálépjen a folyton változó Álomutakra - búcsút intett a papnőnek, ám megfogadta, hogy amíg szerelmükhöz hűek maradnak, valójában sosem válnak el.
Tyrande, aki egyedül maradt, hogy megvédje Kalimdort az új világból rá leselkedő veszélyek elől éjelf nővéreivel egy hatékony harci szervezett alapított. Ezeket a félelmet nem ismerő, jól képzett harcosnőket, kik Kalimdor védelmére esküdtek fel, Őrszemeknek nevezték el. Bár inkább saját maguk járőröztek Kőrisvölgy árnyat adó erdeiben, sok szövetségesük is volt, akikre számíthattak szükség esetén.
A félisten, Cenarius a közelben maradt, a Hyjal-hegy Holdligetében. Fiai, akiket a Liget Őrzőiként ismertek, szemmel tartották az éjelfeket és gyakran segítséget is nyújtottak az Őrzőknek a vidék békéjének fenntartásában. Még Cenarius félénk leányai, a driádok is egyre gyakrabban jelentek meg nyíltan mások előtt.
Kőrisvölgy rendjének fenntartása lefoglalta Tyrande-t, de Malfurion nélkül kevés örömet lelt az életben. Ahogy teltek múltak a hosszú évszázadok, miközben a druidák az igazak álmát aludták, ő egyre inkább félni kezdett attól, hogy eljöhet egy második démoni invázió. Nem tudta lerázni magáról azt a nyugtalanító érzést, hogy a Lángoló Légió még odakint ólálkodik, a Sötét Mélységen túl és bosszút forral az éjelfek és Azeroth világa ellen.