2.: Ércnél maradandóbb emléket állíték (bár kicsit rozsdállik)
Ott hagytuk abba, hogy a Marvel némi tétovázás után csak bemutatta a Fekete Párducot, de még mielőtt tovább merülnénk a történelembe, még egyszer szögezzük le, hogy ezzel a kis sztorizgatással nem az a cél, hogy ötven-hatvan-hetven évvel későbbi erkölcsök szerint ítéljük meg a kortársakat. Ahogy a múltkor írtuk: ami most ciki / megvetendő / büntetendő, az akkor széles körben kóser volt. Sőt, idővel az akkoriban felvilágosultnak és modernnek számító tabudöntögetők is túlhaladottakká válhatnak, mint például – témánál maradva – a „Tamás bátya kunyhója”.
A XIX. századi Egyesült Államok fekete rabszolgáinak kiszolgáltatottsága ma már közhely, akkor azonban bombaként robbant a könyv – a szó szoros értelmében, mert Abraham Lincoln a polgárháború kitörése után állítólag e szavakkal fogadta a szerzőt, Harriet Beecher Stowe-t: „Szóval ön az a kis hölgy, aki megírta azt a könyvet, amitől kitört ez a hatalmas háború!” Ahogy azonban erőre kapott a polgárjogi mozgalom, a sorsát békésen tűrő Tamás bátya szimpatikus alakból a behódolás megvetett szimbólumává vált a feketék körében: Amerikában kétszer is gondoljuk meg, mielőtt barátságosan „Tom”-nak titulálunk egy afroamerikait. (De tartózkodjunk a„Buck”-tól is… erre majd még visszatérünk.) Kellően ostoba emberek ebből akár azt is levezethetik, hogy H.B.S. már akkor is rasszista volt, amikor megírta a feketék jogaiért szót emelő könyvét.
Ennyi bevezető után nézzük, mi a helyzet a Fekete Párduccal? Az ő alkotóiról, Stan Lee-ről és Jack Kirby-ről is kiderítjük majd, hogy a forradalmian új, modern és a konvenciókkal szakító karakterük valójában rasszista, kolonialista és mindenféle más csúnya –ista?
Először is nézzük, miből főzött Stan és Jack, azaz mi volt a helyzet a fekete szereplőkkel a Párduc előtt? (Hogy a kínaiakkal mi, azt a múltkor láttuk…) Mivel a képregényeket fehérek írták fehéreknek, nem csoda, hogy a Párduc elődei szinte kizárólag „díszletek” voltak, statiszták a fehérek történetében. Eleinte humoros vagy primitívségükkel szórakoztató elemként „funkcionáltak”, majd megjelentek a fehérek világához idomuló, tőlük épp csak a bőrük színében különböző fekete karakterek, így például a Pókember közkedvelt újságíró-szerkesztője, Robbie Robertson – bár ő pont a Párduc után, 1967-ben. Csakhogy az alkotók ugyan megszabadították őket a feketéket övező sztereotípiáktól (például normálisan beszéltek, nem rongyokban jártak és nem voltak buták és/vagy koldusszegények), de nem ruházták fel őket más tulajdonságokkal, azaz: továbbra is díszletek voltak, csak egy kicsit másfélék. Kis rosszmájúsággal mondhatjuk, hogy szerepük nem mutatott túl a mai hollywoodi filmekben kötelező keleti / latinó / mozgássérült / zsidó / stb. szereplőnél. Mai szóval azt mondanák, hogy Robbie és társai a fent definiált Tom-ok voltak, vagyis olyan feketék, aki a fehérek, azaz a többségi társadalom szabályai szerint éltek, és a bőrszínük abszolút mellékes – Luke Cage, a „valóban fekete fekete”, csak 1972-ben lépett színre. Node akkoriban már ez a kvázi-egyenjogúság is valami volt, hiszen ne felejtsük el, hogy alig húsz éve ért véget a II. világháború, amikor az USA hadseregében pl. fekete katona nem adhatott parancsot fehérnek, és amikor hazatért, nem találkozhatott az ünneplő tömeggel, hanem egy melléklépcsőn szállították le a hajóról. (Azért valamiből ugyanazt kapta, amit a fehérek, pl. dögcédulából.)
Azt is jegyezzük meg, hogy a fentiek csak az állandó szereplőkre vonatkoznak. 1956-ban nagy vihart kavart az Incredible Science Fiction #33 száma, amiben a jövőbeni emberiség képviselője egy rasszista robottársadalom meglátogatása után (ahol a kék robotok kizsákmányolták a narancssárgákat) elítélően nyilatkozik róluk, és az utolsó kockán, mikor leveszi a sisakját, látható, hogy az illető fekete.
Egy NÉÉÉÉGER férkőzött be közénk!!! Fuss az életedért, mielőtt elkapod tőle!!!
A képregények erkölcsösségét és fiatalokra gyakorolt hatását ellenőrző szervezet, a Comic Book Authority vezetője, Charles Murphy erre a képregény cenzúrázására szólította fel az alkotókat, Al Feldstein írót, Joe Orlando rajzolót és a szerkesztőt, William Gaines-t, mivel egy feketének a hatalmi pozícióban való ábrázolása (szerintük) elfogadhatatlan volt. Ismét csak fel kell hívni a figyelmet arra, hogy akkoriban nagyon más volt a világ, és ezek az emberek nem feltétlenül voltak dühöngő őrültek, noha az ostobaságukhoz nem fér kétség. (A narancssárga robotokat hátrányosan megkülönböztető kékekről egy fekete ember nem ránthatja le a leplet, csak egy fehér, ezt diktálja az erkölcs?! Komolyan? Nem, nem én találtam ki.) A telefonbeszélgetés heves vitába torkollt, míg végül a CBA képviselője végül hajlandó volt arra a kompromisszumra, hogy maradhat a néger, de nem izzadhat. Ismétlem: a rajzoló távolítsa el a verejtéket az arcról. (Továbbra sem én találom ki.) Az alkotók végső konklúzióját szó szerint idézzük: „FUCK YOU!!!”
A sztori ezek után változás nélkül jelent meg, ám Gaines nem akart több balhét, és kiszállt a képregény-bizniszből.
A Fekete Párducra sok mindent lehet mondani, de hogy vállveregetéssel elintézhető, kedélyes kis háttérkarakter lenne, mint a Waczak Szállóban Manuel, a spanyol pincér, azt éppen nem. T’Challának a Fantasztikusokkal egyenrangú karaktere akkoriban olyan tabudöntögetés volt, amit ma már el se lehet képzelni, hiszen bár ma is vannak lenézett népcsoportok, még az őket előítéletekkel kezelők közül is csak kevés számú elmebeteg hiszi sziklaszilárdan, hogy biológiailag alacsonyabb rendűek lennének. Nade akkoriban ez még relatív mainstream gondolatnak számított; 1952-ben jelent meg Vercors (akit eredetileg Jean Marcel Bruller-nek hívtak, és gondoltátok volna, hogy az édesapja magyar volt?) szatirikus műve, a Tropi-komédia, amiben a feketéket en bloc az embernél alacsonyabb rendű félállattá nyilvánítaná a szabad és felvilágosult világ – méghozzá tudományos alapon. (Antikváriumból hozzáférhető.) Szóval nemhogy lenézett ember, de valósággal alig-ember volt az, aki megjelent a Marvel első számú szupercsapatának legelső vonalbeli szuperhősei között: íme…
…a Széntigris!
Amikor először találkoztam a Széntigrissel, komolyan nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy röhögjek – talán néhány olvasó is így van vele. Éééértitek: T’Challa fekete, a szén is fekete, a tigris meg olyan menő karmos állat, tehát legyen Széntigris! Tekintettel a mellékelt sárga csíkos jelmezre és arra, hogy ahogy Sir Olivier Yolland gróftól tudjuk A láthatatlan légió-ból, Afrikában nincsenek tigrisek, ez pontosan olyan terv, ami jó ötletnek tűnhet hajnali háromkor, hat sör után. De csak fél négyig.
Valójában azonban akkoriban mindenki tudta volna, miről van szó: a hatvanas években a gyarmati uralom alól felszabadult, feltörekvő afrikai gazdaságokat nevezték széntigriseknek (ahogy később az ázsiai kistigriseket), vagyis a Széntigris nem csak egy fekete bőrű szereplő rossz ízléssel kiválasztott neve, hanem kifejezetten a feketék függetlenségének szimbóluma volt, és a hatvanas években ennél is több: kőkemény politikai állásfoglalás.
A további szócséplés helyett lőjük le gyorsan a poént: a Széntigrist (valószínűleg) Patrice Lumumbáról, a Kongói Köztársaság (a későbbi Zaire és a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) első elnökéről mintázhatta a jó öreg Jack, azaz erről a jóvágású fickóról:
Sajnos nem volt ideje meggörnyedt öregemberként fotóztatni magát, mert 1961-ben meggyilkolták Mobutu Sese Seko zsoldosai. A barbár niggerek leszámoltak egymással, mondhatnánk, node Lumumba elnök halálában legalább három nyugati, szabad és demokratikus állam – a bátrak és szabadok hazája, az Egyesült Államok; a diktatúrák esküdt ellensége, az Egyesült Királyság; és a kedélyes sörözgetésekről ismert, a focistáitól eltekintve ártalmatlan Belgium – titkosszolgálata is könyékig benne volt. Azaz egyes jelentések szerint a „négerek közti leszámolás” során Lumumbát csupa fehér ember hurcolta a vesztőhelyre, ahol a kivégzőosztagot egy belga zsoldos vezette, aztán ugyancsak vérbeli kaukázusi típusú kollegák elszállították és megsemmisítették a holttestét – mindezeket egy brit államférfi állítása szerint az MI6 szervezte, azaz James Bond két numera közt elvágta ennek a srácnak a torkát.
Bond karakterét Ian Fleming 1953-ban vetette papírra, az első szélesvásznú filmje pedig – a legendás Dr No – 1962-ben került bemutatásra, szóval a fentiek szerint a forgatással egyidejűleg az MI6 hősiesnek ábrázolt ügynökei a valóságban azzal voltak elfoglalva, hogy egy 36 éves, ötgyermekes, militánsnak igazán nem nevezhető politikust eltegyenek láb alól.
Miért? Mert Lumumba túl sok demokratikus és szabadságszerető fehér ember lábára lépett rá, amikor olyanokat hordott össze, hogy a Kongó-menti ásványkincsek – elsősorban gyémánt – gyarmati időkből ottmaradt kitermelőinek az új államban leginkább egy út maradt: kifelé, meg hogy ha ez a Nyugatnak nem tetszik, akkor ő a Kelettől, mármint a Szovjetuniótól is elfogadna némi segítséget (amit nyilván meg is kapott volna). Vagyis anyagilag és politikailag is vállalhatatlan figurává vált, és rövid úton megszabadultak tőle.
Ezek után a szabad világ számára vállalható Mobutu vette át az uralmat, aki kezdésnek több tízezer néző előtt akasztotta fel a neki nem tetsző minisztereket (!), majd a többinek olyan kínzásokat eszelt ki, amihez képest egy nyilvános akasztás valóságos wellness-hotel – akit érdekel az ilyesmi, nézzen utána, de előtte ne egyen túl sokat. Később a gyilkosságok helyett inkább a lopás kötötte le az érdeklődését, és 1997-ig négy- és tizenötmilliárd dollár közötti összeget sikkasztott. Elképesztő életstílusának talán legmegdöbbentőbb példája, hogy több ízben bérbe vett egy-egy Concorde-ot a bevásárló körútjaihoz (erre a célra egy különlegesen hosszú kifutópályát is építtetett magának, pardon, Zaire népének, akiknek nyilván az volt a legégetőbb problémájuk, hogy le tud-e szállni a fővárosban a kétszeres hangsebességű repülőgép). Az Air France természetesen örömmel állt a pénzes vevő rendelkezésére, miért is ne tette volna, ha egyszer Francois Mitterand elnök is vendégül látta a mélyen tisztelt Mobutut?
Lumumba elnöknek az USA vezette katonai-politikai blokktól való függetlenedési törekvései, amiben a Kongó egyedi ásványkincseire támaszkodott, elég nyilvánvaló modellül szolgáltak a vibrániumot kitermelő független Wakanda harcos királyának, T’Challának a megalkotásához. És nemcsak hozzá, hanem a viccbeli, az USA-ra és a Szovjetunióra egyaránt fittyet hányó törzsfőnökhöz is. De hogy miért tanult a törzsfőnök fia Magyarországon?
A magyarok köztudomásúan mindenütt ott vannak, természetesen a kongói sztoriban is. Szerencsére nem az orgyilkosok oldalán jeleskedtünk, épp ellenkezőleg: Lumumba családja még az elnök halála előtt sikeresen emigrált, így kimaradt a balhéból. Legidősebb fia, François később Magyarországon tanult, és a helyzet normalizálódásával visszatért Kongóba, ahol ma is politizál – itt meg is lehet kérdezni tőle, tud-e még magyarul, bátrabbak a viccet is elmesélhetik neki: http://twitter.com/pelumumba
Ami a kongói politikát illeti, természetesen manapság tán nincs is olyan párt, aki ne Lumumbára vezetné vissza a hitvallását… a hasonlóság Nagy Imréhez puszta véletlen.
Rehabilitációban nincs hiány...
Tehát a viccben nemcsak a harmadik utas afrikai törzsfőnök (ez a variáció, azaz a nyugati és keleti blokktól való azonos távolság megtartása nekünk, magyaroknak leginkább déli szomszédunk, a Tito által irányított Jugoszlávia révén lehet ismerős), de a Magyarországon tanuló fia is a helyén van! Ki mondta, hogy a történelem unalmas?
Az átlag-amerikai persze nem sokat törődött Lumumbával (vagy ha igen, akkor a CIA megmondta neki, hogy a fekete elnök kommunista volt, és azokat csak kommunisták siratják, tehát a téma le van zárva), tehát bármilyen összetettek is a Párduc afrikai kapcsolatai, a képregény megjelenése idején nem sok vizet zavartak. Viszont az alkotók természetesen tisztában voltak vele, hogy az átlagolvasó szemében az afrikai fekete ugyanolyan, mint az afroamerikai, tehát a Párduc afféle „tiszteletbeli afroamerikaiként” mégis a lenézett amerikai feketékre vet majd jó fényt. De mivel ez nem feltétlenül volt széles körben népszerű, óvatosságból száműzték a Párduc fekete bőrét a címlapról.
Tegyük hozzá, hogy rögtön a karakter bemutatkozása után, 1966-ban megalakult az afroamerikai polgárjogi mozgalom emblematikus szervezete, Black Panther Party for Self-Defense (Fekete Párduc Önvédelmi Párt) néven. Bár a névadás valószínűleg párhuzamosan és egymástól függetlenül történt (a Fekete Párduc név nem feszegeti a fantázia határait), a későbbi olvasók ha Lumumbáról nem is tudtak, a Fekete Párduc mozgalomról viszont annál inkább, és nehéz lett volna elválasztani a pártot a karaktertől. A Marvel pedig nem is fújt visszavonulót: 1968 májusában az Avengers #52-ben a Fekete Párduc belépett a Bosszúállók közé, így állandó szereplőjévé vált a Marvel Univerzum élvonalának. (Sőt, mi több, a Marvel már 1965-ben önálló sorozatot akart adni a Széntigrisnek, és ettől nem politikai okokból álltak el, hanem a DC-vel kötött megállapodásukba – amit kevésbé szépen kartellnek neveznénk – nem fért bele több új cím, ezért került végül a Fekete Párduc a Fantasztikus Négyes lapjaira.) És ahogy mondani szokás, a többi már történelem, részint amerikai, részint képregényes…
És miután ilyen szépen felépítettük a Fekete Párduc tabudöngető, progresszív képét, gyorsan árnyaljuk is egy kicsit. Ahogy már többször említettük, Lumumba elnök, a Párduc nemhivatalos mintája a ma már csak történelmi érdekességnek számító „harmadik út” híve volt, vagyis se a nyugati, se a keleti blokkba nem állt be. T’Challa viszont az F4 és később a Bosszúállók (azaz: az Egyesült Államok) szövetségese lett, ami a kétpólusú világban egyben a Szovjetunióval való szembefordulást jelentette. Ami pedig az életmódját illeti, az vérbeli kapitalista: a Fantasztikusok elámulnak a nyugati mércével is kifogástalan szállása láttán. Nem éppen egy szoci kéró:
Tehát a harmadik utas modellről mégis egy ízig-vérig kapitalistát és az USA szövetségesét mintázták, azaz a Párduc valahol mégis szembeköpi Lumumbát, hiszen éppen azt tette, amit Lumumba sosem tett volna, és amiért az életével kellett fizetnie. Vagyis Stan és Jack egyfelől szépen tette, hogy kiállt a „széntigrisek” mellett, másfelől azonban gyorsan be is sorozták őket a saját blokkjukba, amivel pont a dolog lényege sikkadt el.
Node a Fekete Párduc (pláne a Széntigris) karaktere ezzel együtt is forradalmi volt, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a képregények milyen hihetetlen mennyiségű klisét képesek felvonultatni. Például a franciák gyakorlatilag három dolgot tudnak csinálni: vörösbort isznak és csigát esznek, szexelnek vagy megadják magukat; a Vasfüggöny mögötti Budapestet a HálóZsákon is megnézhetitek (egyébként ez nagyjából akkor jött ki, amikor nálunk koncertezett a Queen):
Persze ez már harminc éve volt, de a Fenegyerek néhány évvel ezelőtti (!) részeiben a Balkán irányából még mindig gőzmozdony közlekedik Budapestre. A tavalyi Death of Wolverine #3-ban (Charles Soule, Steve McNiven, Jay Leisten) egy szépséges japán parkban Rozsomák egy jól irányzott rúgás következtében keresztülrepül egy falon, és mi van a fal túloldalán?
Többszáz éves japán fegyverek, mert természetesen Japánban nem lehet úgy berúgni egy falat, hogy ne szamurájkard és páncél legyen mögötte. (Gyengébbek kedvéért még egy felkelő nap is került a háttérbe.) Klisék klisék hátán – ehhez képest egy önálló fekete karakter a hatvanas években (amikor a képregények még sokkal, sokkal egyszerűbben voltak) tényleg maga volt a sci-fi.
A Tigrisről, Párducról, Lumumbáról és társaikról bővebben (és angolabban) itt olvashattok:
https://adeptpress.wordpress.com/2015/03/31/the-black-panthers-the-coal-tiger-and-us/
http://www.comicsgrid.com/articles/10.16995/cg.80/
És ha még maradt itt élő olvasó, annak ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb könnyedebb témákat veszünk elő!
Hozzászólások
Ez a cikk is jó lett. Kicsit viszont hiányolom, hogy konkrétan milyen visszhangokat vert Párduc prominens megjelenése a képregényekben. Gondolom, sokan hidegrázást kaptak tőle. :)